A séta Kedvezményes ár

Bartis Attila regénye nem könnyű olvasmány, azok közé az írások közé tartozik, melyek nehezen fejthetők meg, és lázas keresgélések után engedik látszódni a szövegösszefüggéseket, és a cselekmény – ha egyáltalán van ilyen – szálait. Bartis regénye szinte elmesélhetetlen: egy kétszer is árvaságra jutott gyerek – akiről csak a vége felé tudjuk meg, hogy valójában nőnemű – keresi helyét a világban, de nem elvont, hanem nagyon is konkrét értelemben. A mozaikos szerkesztés, a bekezdésforgácsokból álló mű ugyanis azt sugallja, hogy nincs miért felnőni korunk gyermekének, a „késő műanyagkor” nem kínál mást, csak pusztulást. Naturalista, olykor viszolyogtató részletességgel számol be Bartis a halálról, gyilkolásról, leépülésről. „Külön világokat épít, és kihal belőlük, hogy az elmúlását gyakorolja” – hangzik el egy mondat a regényben, s mintha ez a mondat Bartis szándékát is nyilvánvalóvá tenné. Ő is a halállal hadakozik, de nem félelemmel: tisztában van azzal, hogy hatalma van saját élete fölött, s azt úgy rendezgetheti, miként teremtett alakjai sorsát. „Egyszerre vagyok én és másvalaki. Az, akit látok, fiatal és idegen, akit érzek pedig, ideiglenes.” Szomorú, reménytelen világ Bartis világa, s könyörtelen is, mert kétséget sem hagy afelől, hogy „nincs hátra más.”